Reggel 7. Beülök az autóba. A lábam újra majd'  1800 m-es magasságban hagyja ott a következő nyomot a Winterleiten-hütte parkolójában.

Egy olyan területen, és környéken, ahova kevesen mennek csak úgy kirándulni Mo-ról.  Pláne megint csak egyedül. A Lavanttaler-alpokban nincsenek égig érő sziklás csúcsok, mégis több, 2300-as "dombocska" található itt lankás lejtőkkel.

Ide én sem "csak úgy" jöttem. A célom konkrét: hanyatt lógni a biztosításba beterhelve a kinyúló párkány alatt a nehéz hátizsákkal, és gondolkodni azon, hogy vajon a kezeim fel bírják-e húzni majd a hozzá tartozó testet, és a súlyos tatyót.

Muszáj lesz, mert innen már nincs kedvem visszamászni, és a Notausstieg-en kikerülni ezt a falat.

Tavaly a Raxon megtapasztaltam, milyen is a Keleti-Alpokban az ősz. Csodás! Kellemes még a levegő 2000m környékén is, hó alig akad így november elején, és csodásan harmonizál a barnás alhavasi gyeptenger a mélykék éggel. Már vágytam, hogy újra átélhessem, most, - megint nov. elején - sikerült.

Graz után Klagenfurt irányába az Autobahn-on 940m-es magasságban kiérek a fél Kárpát-medencét elfoglaló ködből és szmogból. Szívet melengető három nap után újra látni a kék eget, és a napocskát. Lelkem feltölti vidámsággal.

Elérve a parkolót elindulok a Kreiskogel irányába.

Erdő fogad még közel kétezer méteren is.

Tavak mellett, patakokon keresztül vezet utam, mígnem elérek az elágazáshoz. Tábla mutatja: Lukas Max – Steig jobbra.

Hamarosan már csatolom is a karabinereket a drótba. Mered rám büszkén az első nehéznek tűnő rész. Nehéz, mert sima a fal. Megoldom a feladványt. Ez volt a D/E? Tel elő, csekk a pdf rajzon...Áh, ez C/D-t kért.

Nah' mi lesz még itt...

Kiérek az első szakaszból hamar, jön a füves átvezető a másodikhoz. Igen, itt a D/E fellépés. Utólag csak csodálkozok, a sima faltól jobban "féltem".

Vége a drótnak. Lépkedek az ösvényen felfele. Már el kellett volna érnem a 3. szakaszt...Megnézem újra a rajzot, oh' jobbra tarts! Na igen, most jön a fűben – fában(ja az nincs) való kapaszkodásos traverz a meredek oldalban, amíg, amíg csak lesz valami. Fürkészem tekintetemmel erősen a sziklákat, hátha megpillantom a drótot. De nem. Alattam aztán valaki magyaráz. Egy nő érkezik tőlem talán 8-10 méterrel lejjebb a rendes ösvényen. Háhá, megvan, 20 másodperc múlva meg is lelem az újbóli beszállást. A harmadik blokk rövidke, és a rövid D-n kívűl érdektelen.

Közben gyönyörködöm a tájban. Ez az alibi. Valójában egy picit gyengusznak érzem magam. Rég voltam már bringázni, a Dachstein már másfél hete volt, nem vagyok valami nagy kondiban.

Újbóli füves átvezető után végre elérkezek oda, amiért elutaztam 300km-t. Közben előttem a nő a kis hátizsákjával már bent van a steigben. Leveszem a kabátom, most csak akadályoz.

Csatolok. Látom, a nő meglép oldalra a nehéz rész előtt. Oh, ez vészkijárat lesz! Figyelem a fölém tornyosuló kb. 10 méteres sziklát. Majd elindulok. Csipetnyi C/D után már meg is kell állnom.

Kezdődik. Kifigyelem, megtervezem a lépést. Hopp, lendülettel haladok felfele. Csatolok-lépek-csatolok. Stop! Beleülök a beülőbe, jobb lábam egy kis párkányon épp csak pár kilót tart. Ez az 5-6 méter rendesen kivette az erőt az ujjaimból – érzem.Nos akkor hogyan tovább? Persze, hogy nem jut eszembe a technika, amivel könnyíteni lehet a dolgon. Kizárt, hiszen minden figyelmem a fölém hajló "E” kiugrásra, és az azt lekövető drótra összpontosul. 2 perc után már kezd kényelmetlen lenni a lógás.

Felnyúlok a karabinerekig, megfogom két kézzel fölöttük a drótot, és felrántom magam. Most lesz a legnehezebb, amikor is jobb kézzel elengedem a drótot. Az összes súlyom a kb. 8 Kilós táskával együtt most a négy kicsi ujjacskámra terhelődik rá. Akasztok. Egy kör megvan, jöhet azonnal a következő.  

(De jól meg van itt trükközve a rész, a drót a szikla kiszögelléséhez hozzáér, fölé közvetlen egy visszacsúszás gátló rögzítést tettek. Csakhogy a karabiner nem fér be ott a szikla és a dróz közé, így muszáj(lenne) még feljebb akasztani. )A Scorpio energiaelnyelő nem a hosszú szárairól híres, nos itt is jó lenne, ha lenne még 10-15cm. Sebaj, elérem a biztosítási pontot, inkább ide, mint a visszacsúszásgátlóhoz akasszak. A bal kezem kimerült. Utolsó leheletével még felrántom magam a kiszögellésen. Ennyi volt, ő most meghalt. Fel kell támasztanom. Pihenő! Behajtom az ujjaim, és úgy maradnak. Eltunyultak, nem akarnak kiegyenesedni. Ha akarom - ha nem. Pedig most nagy szükség van újra rájuk, ugyanis itt a "Wandbuch" és írni kell bele. Jó helyre tették, legalább pihen "kényszerből" is az ember.

Innen tovább már csak C/D lesz a legnehezebb rész is, megkönnyebülök. Ám a fal rajz torzít. Távolságot mindenképp. Még csak a felénél vagyok kb. - mint utóbb felfogtam. A legérdekesebb rész itt már csak egy áthajlásos C/D-s traverz lesz. Nemsokára kiérek a steigből. Egyre hangosabban zúg a szél. Felérve a gerincre arcomba vág. Oh' ekkorára nem számítottam! Minden lépésre figyelnem kell, mert képes még innen lelökni... Elteszem a felszerelést, kabát vissza, majd fel a csúcsra. Köves a csúcsi rész, fél-1 méteres kövek borítják. Ezek között lépkedni az orkánban nem kellemes. Falevelek repülnek át a gerincen immáron 2300 m-es magasságban.

Elértem a tetőt, 2306m-en állok a Kreiskogel tetején. Nem nagy szám, mondhatni elég lájtosan érint meg a dolog.Fotózok, aztán indulok is lefele a keleti gerincen.vElegem van a szélből. Közben felhők jönnek a nyugati oldalról felfele, néha betakarnak. Ez legalább látványos, ha már a kilátást elvették dél-nyugati irányból.

A lefele uncsi, már a Nap is nyugszik le nemsokára. Tempózok lefele, egy óra alatt vissza is érek a kocsihoz. Indulok is azonnal, még sötétedés előtt szeretnék kiérni az autópályára. Visszafele aztán valahol 900m-es magasságban újra elnyel a felhőzet, és vele együtt az éjszaka is eljön.

Végül is tiszta gazdaságos volt 9 órát levezetni 3,5 óra túrázásért.

Ám ha az élményfaktort nézzük, akkor az ár kifizetődik.

Számomra ki.

Ez volt életem első igazi E-s steigje, de remélem, nem az utolsó....

Lukas Max – Klettersteig, Lavanttaler-Alpen, Steiermark, Österreich 2011.11.03

Címkék: Lavanttaler-Alpok Klettersteig